Péntek este hat óra körül már csak a versenypályától távolabb eső parkolókban lehetett helyet kapni, pedig a börze még tizenkét óra múlva kezdődött. 

Reggel hatalmas jövésmenésre ébredtünk. Ki-ki hátizsákkal, bevásárlókocsival, madzagra kötött húsosládával és még ki  tudja milyen szállítóalkalmatossággal igyekezett a bejárat felé, hogy a hét eurót leszurkolva beléphessen a zsibvásárba. Én meghatódva néztem a TV-ből ismert boksz utcát, ahol normális körülmények között a jeles istállók „lovai” és személyzete szorgoskodik, ott most a börzéket jellemző árufélék tömkelege foglalta a helyet eddig általam nem ismert mennyiségben. 

De félre az érzelmekkel, elindultam, hogy módszeresen körbebogarásszam a több, mint öt kilométeres út mindkét oldalát, először a jobbikat. Az első párszáz méter után megállapíthattam, hogy ez a börze az olasz motorokról szól. Guzzik, Ducatik, Vespák, Lambretták tömege minden minőségben és évjáratban. Végre láthattam élőben az „őspannóniát”, a Mundiált. Szerintem az ezüstérmesek a japán gépek lettek, de biztonsággal állíthatom, hogy alig volt olyan márka, amely legalább egy-egy darabbal ne képviseltette volna magát, így természetesen a volt szocialista típusok is. 

Találkoztam oldalkocsis IZS-el, Jawával, a hazai motorgyártást egy 100-as Csepel és legalább három Pannónia képviselte. A legtöbb fényképet egy Vespáról készítették, amely műfűvel volt burkolva, s ugyanilyen bukósisakkal, dzsekivel együtt kínálták. Valószínű ez is elkelhetett, hiszen az volt a benyomásom, hogy mindenki Vespát vesz, ki gyönyörűen restaurált darabot tolt, ki csak egy menthetetlennek tűnő roncsot húzott a bejárat felé ebből a kultikus típusból. 

Mindeközben hatalmas hangzavar, motorberregés, olaszos temperamentum és lazaság. Szerencsésnek érezhette magát az, akit egyszer sem löktek arrébb biciklivel, vagy motorral a forgatagban. Pedig a rendezők fülsértő sípolással figyelmeztették a gépi erővel mozgókat a szabálytalanságra. Ez az akcióm négy óra hosszat tartott, s az egész délelőtt lógó eső leszakadása vetett véget. 

A vásárlók és eladók zömét a vizesre fordult időjárás sem zavarta, előkerültek az esőkabátok, de volt aki egyszerűen csak egy nylonzsákot húzott magára. A pálya bal oldalának végigjárása másnap délelőttre maradt, tapasztalataim azonban nem módosultak. 

Az árakról: Nekem egyszerűen magasnak tűntek, valószínű az árusok ki akarták termelni az ideutazás költségét és a borsos, - információim szerint – 140 eurós helypénzt. Ennek ellenére volt forgalom, lehetett alkudni kinél kevesebbet, kinél többet. Az árusok és eladók között egész Európa képviseltette magát, nem volt ritka a magyar szó sem. 

A hangulat, a forgatag leírására minden szó kevés, azt ajánlom, aki még nem volt, feltétlenül menjen el, felejthetetlen élményben lesz része.