Az első emlékem ezerkilencszáz-hetvenháromból származik... 

Különleges szag, különleges hangok. Mindenki beszáll az autóba, becsapódnak az ajtók. 

Ennek a mosolygós kis guruló doboznak egy titkos neve is van, dündün, de ezt rajtam kívül csak Apa és Anya tudja. Aztán csak a suhan a táj, szól valami a rádióból (ma már tudom, hogy a Middle of the Road volt az, de akkor még csak „valami”). 

Apa fogja a nagy bakelit kormányt. Már én is fogtam, tudom milyen vezetni. Amikor én vezetem, akkor dündün legtöbbször áll, de már az is előfordult, hogy Apa ölébe vett és lassan mentünk az utcán felfelé. Aztán meg vissza. Szóval én tudom, milyen vezetni, csak még egyedül nem szabad.

Időnként villognak a kis zöld nyilak a kormány mögött, ahol a nagy óra van. Villog, és ütemesen kattog. Aztán mindig kanyarodik az autó, a villogásból lehet tudni már előre, hogy kanyarodni fog. 

Jó messze járhatunk, az út két oldalán fák, magasak, magasabbak, mint azok, amelyek az udvaron állnak. Émelyeg a gyomrom, mint mindig, amikor sokat megyünk. Meg is kell állni, mielőtt baj lenne. Jó sok idő telik el, mire kifújom magam. Kétségbeesek, de Anya megnyugtat, hogy ha nagy leszek, már nem leszek rosszul autózás közben. Akkor jó - mondom, de titkon továbbra is komolyan aggaszt, hogy esetleg nem vezethetem a dündünt nagy koromban...

A következő találkozásra közel húsz évet kellett várnom...

Ekkor a negyedik kerületi, Pozsonyi úti Shell töltőállomáson dolgoztam benzinkutasként. A kútra törzsvendégként járt egy idős úr: havonta kétszer tankoltatta tele a Limousine-ját, alkalmanként átlagosan 6-7 liter fért a harmincas tartályba.

Tip-top kis kocsi volt! A gazdája drapp ballonkabátos, nyúlszőr kalapos, nett öregúr volt, az a fajta régi vágású úrvezető, aki még egy bólogatós kutyát sem tesz az autójába, nem hogy rádiót szereltessen bele, meg lukat fúrasson az antennának a villamossági szakemberrel.

Ahányszor csak jött, szóba elegyedtünk, rendszeresen megígértettem Vele, hogy először rám gondoljon vevőként, mikor a kiskocsi eladása egyáltalán csak megfordul a fejében. Megígérte, persze, de őszintén szólva egyáltalán nem hittem benne, hogy erre valaha is sor kerül...

Azonban pár hónap múlva vontatva hozták az autót. A történet szerint egy zöld lámpánál egyszerűen nem indult el, kerregő hang kíséretében a fordulatot leadta ugyan, ám a kocsi csak nem mozdult. Nagyon kellemetlen helyzet, együtt éreztem a kisöreggel.

Szó szót követett, végül Bálint Úr, az autó gazdája kibökte, hogy ha még tartom az ajánlatom, most eladná nekem a nyolcötvenest. Meg is írtuk az adásvételit, egészen pontosan 16 ezer forintról. 

A mai napig furdal kicsit a lelkiismeret, ugyanis az Öregúr láthatóan fájó szívvel adta oda a FIAT-ot, a baj pedig mindössze fél óra munka és anno 560 Forint anyagköltség befektetésével elhárult. Féltengely menesztőcsonk-csere. Malackával, a vajszínű Limousine-nal hat évet töltöttünk együtt, ez idő alatt 39.000 km-t autózva Bajától Miskolcig, Gyulától Hegyeshalomig, hóban-sárban, szóra sem érdemes műszaki problémák mellett.  

A harmadik felvonás már szinte napjainkban játszódik...

Gödön, alig egy saroknyira attól a háztól, ahol a gyerekkoromat töltöttem, egy ügyvéd lakott. Igazi agglegényéletet élt, se' kutya, se' macska, de autóból három is akadt az udvarán. A kedvencem a CT 76-54 forgalmi rendszámú, fehér színű FIAT 850 Sport Coupe volt. Márkus Úr is ezt a kocsit szerette a legjobban. Egy szinte hermetikusan lezárt garázsban tartotta, mindig nyitott ajtókkal, hogy a szilikonnal rendszeresen kezelt ajtókéderek ne tömörödhessenek össze... 

Szigorúan csak nyaranta, havonta egyszer kiállt a gyönyörűséggel a ház elé. Lemosta, kiglancolta a króm részeket, majd ment egy bő 30km -es karikát Vácig és vissza, hogy kicsit megmozgassa a tervezők által sokkal dinamikusabb életre szánt sportkupét. Ahányszor csak láttam, mindig megálltam megcsodálni a gépet, de akkoriban még csak meg sem pendítettem az ötletet, hogy szívesen megvenném, annyira kilátástalannak tűnt egy ilyen felvetés, látva a kisöreg rajongását a kocsi iránt. 

Ahogy teltek az évek, persze egyre kevésbé voltam szemérmes, emlékszem, egy alkalommal még a fekete BMW 320-asomat is felkínáltam cserébe. Persze, feleslegesen, sőt, még a fiat850.hu -val kapcsolatos történeteim sem hatották meg. Nem is szerette, imádta azt a kocsit. Elkönyveltem, ez van. 

Aztán 2003 tavaszán hírt kaptam róla, hogy az Ügyvéd Úr meghalt. Szégyen ide, szégyen oda, az első gondolatom a részvét mellett az volt, hogy akkor most mi lesz a FIAT -tal?!

Azonnal felhívtam a község Polgármesteri Hivatalát, hogy érdeklődjek az hozzátartozók felől. Gondoltam, az örökösökkel talán nagyobb eséllyel tudok egyezkedni az autó eladásával kapcsolatban, mint korábban. A telefonban hallott hír azonban több mint lesújtó volt. Az öregúrnak egyetlen élő rokonáról sem tudtak, a jelek szerint a házát és vele minden ingó vagyonát a Magyar Állam örökli.

Nem taglalom, hogy mennyi utánjárás és telefon kellett ahhoz, hogy végül kiderítsem, hová került a nyolcötvenes és konkrétan ki tud segíteni abban, hogy egyszer -talán-, hozzám kerüljön.  A kocsit a KVI egyik hatalmas csarnokába szállították, ahol más négykerekűek társaságában közel két évet várt arra, hogy egy nyilvános árverés keretében új esélyt kapjon. Ez az időszak a folytonos hitegetések időszaka volt, havonta telefonáltam hiába, abban reménykedve, hogy végre kitűzték az árverés időpontját.

A kitartásnak végül mégis meg lett az eredménye, egy napon ott álltam abban a bizonyos csarnokban, a korábban ezerszer is megcsodált, de akkortájt nagyon poros, nagyon elhanyagolt Sport Coupe mellett.  

Az árverés számomra egy kábulatban zajlott le. Balszerencsémre, rajtam kívül még négyen licitáltak, így a 220.000 Ft -os kikiáltási ár hamar a milliós tartományba kúszott. Nagy harc volt, de egyszer csak véget ért. 20 perccel az árverés kezdete után a kalapács lecsapott, és kihirdették a végeredményt; én nyertem a licitet.

Az árverés végeztével az egyik versenytársam odajött hozzám. Vélhetőleg Ő volt rajtam kívül az egyetlen, aki nem nyerészkedésből, hanem a veterán autó iránti szeretetből küzdött. Az utolsó körökben is már csak mi ketten tartottuk a tétet. Megkérdezte, meddig mentem volna el a licitálásban. Bármeddig! -válaszoltam, azonnal és teljesen őszintén. 

Mikor végre kitolhattam a hangárból, akkor láttam, hogy a szeretet és gondoskodás nélküli két év több kárt tett az autóban, mint az azt megelőző 37 esztendő. Mindettől függetlenül a kocsi még racionális szempontok szerint is megérte az árát, egy minden tekintetben eredeti, hiánytalan és műszaki szempontból is kifogástalan veterán autóhoz jutottam annyi pénzért, amennyiből egy igényesebb restaurálásnak legfeljebb ha a feléig jutnék el.

Egy hónap kellett ahhoz, hogy a kisebb-nagyobb szépséghibákat kijavítsam, és végére járjak az üzembe helyezéssel kapcsolatos procedúrának. A csodaszép fehér Sport Coupe még éppen időben készült el ahhoz, hogy ott legyen velem Rajkán, a FIAT 850 Klub Magyarország megalakulásánál...