|
A 70-es évek végén járunk. Egy fiatalember - aki történetesen az Apukám -, az Éles sarkon, buszra várva áll a megállóban. Hirtelen, az Őrs vezér tér felől egy sportautó tűnik fel, majd vadul, rallye-versenyzőket meghazudtoló módon kanyarodik a Jászberényi út irányába.
Ekkor pillantotta meg élete első FIAT 850 Sport Coupe-ját, amelybe rögtön beleszeretett, álmai autója lett. 1982-ben sikerült is vásárolnia egyet, mindössze 42.000 Ft-ért, ami a mai szemmel nézve csekély összeg. Ö lett a 4. tulajdonos de nem bánja, mert rögtön egy fogadalmat köt: ameddig él, meg nem válik a szeretett típustól. Apám e fogadalma máig töretlen és megingathatatlan! Én - ha jól emlékszem-, 24 ével ezelőtt ültem először a Coupéban, egészen pontosan 4 éves voltam. Soha nem felejtem el, az biztos, mert előbb a hátsó ablakkal, majd később Édesanyámnak az ajtóval sikerült oda csuknia az ujjam... Ez meghatározó élmény volt, nem kétséges. 
Ezt a sajnálatos kis balesetet leszámítva, nekem ez egy varázslatos autó volt! Gyakran vártam haza Aput a munkából, hogy menjünk le a garázsba bütykölni. Persze Ő szerelt és dolgozott rajta, én meg tébláboltam, kérdezősködtem, de leginkább feltartottam, ahogy egy 5 éves forma gyerekhez illik. Csodás hely volt a garázs, imádtam oda járni, az illat felejthetetlen (fáradt olaj és benzin szag). Míg Apu javította a 850-est (mert a családban mindenki így hívta), én rögtön a kormány mögé pattantam és már képzeletben róttam az utakat vele. Sokszor végigjártam gondolatban a Budapest-Pécel útvonalat, mert oda sokat mentünk a Nagymamáékhoz látogatóba. Műszerfalon két matrica látható. Az egyik egy csontváz, amely dohányzik, és mellette a felirat: „A DOHÁNYZÁS KARCSÚSIT!” Ezt akkor még nem nagyon értettem, hogy mi köze a csontváznak a dohányzáshoz, na de mindegy! A másik matricán egy érdekes manó látható, figyelmet felkeltő szöveggel. „KUKA UTAS VÉSD AZ ÉSZBE, NE SZÓLJ BELE A VEZETÉSBE!” Na, ezt már tudtam, miért volt ott. Apu párszor nekem is mutatta, amikor kotnyeleskedni szerettem volna, de igazából a Mamámnak szánta azokra a pillanatokra, amikor azt hitte, hogy jobban vezet, mint Ő. A szüleim mindent megtettek hogy biztonságos legyen számomra a kisautó, még egy kisülést is beszereltettek nekem a hátsó ülésre, így saját”pilótaülésem”volt. Mindössze két nehézség akadt, amikor én önállóan szerettem volna ki-be szállni az autóból; ez rendszeresen akkor történt meg amikor éppen játszani készültem: - az ajtókilincs gyerekkéz számára igen nehezen kezelhető,
- a másik pedig az ülés támla lehajtó gomb...
Ha ezekkel gondom adódott, természetesen mindig Apunak szóltam, persze ha ez 5 percenként történt meg, már nem kicsit volt idegesítő. De hát „Apa tudja fékezni az indulatait ö tapasztalt” :-) Egy alkalommal disznóvágásra mentünk a Mamánkhoz és én sajnáltam a malackát, ezért a Fiatba menekültem. Heves játékba kezdtem és közben vadul tekertem a kormányt. Kanyarodás közben, hoppá, letört az index kar! Gondoltam, most Apa nem lesz boldog. Hát nem is volt az, de nem szidott le ezt könnyen megúsztam, hú! Sokat jártunk vidékre, rokonlátogatóba. Egyszer Békéscsaba felé menet felvettünk egy stoppoló Kiskatonát, aki beült mellém hátra. Bevallom, kicsit féltem tőle és Anyu elmesélése alapján addig, amíg ott volt a "katona bácsi", addig nem is kellett rám szólniuk. Jó gyermek lettem, ha más nem, arra az időre!! 1986-ban Motorfelújítás, majd 800 km megtétele után főtengely repedése lett a Fityónak. Apa közben Taxizáson törte a fejét és vettek egy 3 éves Wartburgot, mert kellett a jövedelem kiegészítés. Hát így szépen, lassan homályba merült a „Piroska” rendbetétele, mindig volt valami fontosabb dolog. Persze ez érthető: lakás kérdés, testvérek születése. 3 gyerek mellett nem volt könnyű dolguk a szüleimnek, de mi azért semmiben nem szenvedtünk hiányt soha! 1999-ig úgymond „el is felejtődött” a kisautó. Néha lementünk a garázsba valamiért, akkor azért sajnáltuk kicsit. 17 évesen azt hittem, hogy pikk-pakk rendbe lehet hozni és amire meglesz a jogsim, már róhatom az utakat vele, de most már igazából! Szalmaláng lelkesedéssel nekiestünk a barátaimmal, hogy kipofozzuk. Hogy is gondolhattam tinédzser fejjel pénz, és tudás nélkül, hogy ez sikerülhet? Butaság volt, sőt, iszonyatosan nagy ostobaság! Mostani gondolkodással Apa helyében nem is engedtem volna magam az autó közelébe! 2000-ben levizsgáztam, meglett a jogosítványom. De akkoriban autónk sem volt, mármint működőképes. Kértem Aput, hogy keressünk valakit, aki jobb sorsot biztosit a Fiatnak és felújítja, hogy régi fényében ragyogjon. De Ő hajthatatlan volt, hisz fogadalom köti a mai napig, amit régen tett (erre utaltam a történet elején), ebből pedig nem enged. Elkezdtem dolgozni és egyre jobban vágytam az önálló vezetés élményére. Így vettem egy Trabantot. Persze a szüleim igyekeztek lebeszélni róla, fél év után már értettem, miért. Tovább is adtam rajta. Kissé véres volt a torka, de hát mindenki a saját kárán tanul a legjobban! 2002-ben felcsillant a remény! Pár alkatrész felújításra került, így az első futómű egy része, ezen felül ki lett lakatolva a kaszni, valamint megjavítva az önindító és a generátor. 2005-ig alig 500km került a jogsimba. Aztán munkahelyet váltottam. Sikerült olyan munkát találni, ahol autót tudtam vezetni, így megszereztem a rutint. Hamarosan szert tettem egy másodállásra is. Így még jobban vágytam a vezetésre és hamarosan jött is a lehetőség egy működőképes autó megvásárlására. Vágytam az önálló szabad vezetés élményére, hogy valahová autózni, egyedül! Az új munkám is megkövetelte az autót, hisz sokat jártam haza éjszaka. Vettem egy régebbi nyugati autót, aztán a Suzukit. Egy volt a kritérium: ÜZEMBIZTOS LEGYEN! 2009 januárjában jött a felismerés hogy elfelejtettem valamit, a „850”est. Talán most, már érettebb gondolkodással sikerül jobb sorsot biztosítani a kedvencnek… Folyt. köv.
|
