Még 2004. őszén belevágtam egy huzamosabbra tervezett Budapest-Róma túrába, valóra váltva ezzel az akkor már évek óta dédelgetett elképzelésemet.

Hogy szükség esetén ott is megfelelő mobilitási lehetőségeim legyenek, meg persze a kaland kedvéért, mindezt a kicsikével együtt. Előtte egy hónappal vizsga, ezzel együtt egy alaposabb átnézés és javítgatás volt betervezve. Persze, nem is az én formám lett volna, ha minden simán megy...

 

Az út előtt néhány héttel valaki egy elég korrekt vonóhorog-nyomot hagyott a parkolóban szunyókáló HCP-966 orrában. Persze betétlapot, azt nem tett mellé… Ennek köszönhetően a szokásos vizsgafelkészítés mellett még lakatolni is kellett egy korrektebbet az utolsó pillanatban. 

Ezzel még nem volt elég… hála a lakatos-fényező fantasztikus érzékének az autóvillamossághoz, sikerült felcserélniük a helyzetjelző pozitív és negatív vezetékeit, leamortizálva ezzel egy garnitúra biztosítékot, s kioltva a hátsó és első lámpákat. 

 

A módosított tervhez képest is egy nappal csúszva, hétfőn tudtam csak végre nekilódulni, mivel a vasárnap még hibakereséssel és javítással telt. 

 

Az országból kifelé, búcsúzóul kaptam némi esőt, Veszprém és Várpalota között pedig havat. Útközben kiderült egy újabb extrája is a vasnak, az esőérzékelő ablaktörlő. Történt ugyanis, hogy az eső csendesedésével kikapcsolni akarván a törlést, a technika úgy gondolta, még szemerkél annyira, hogy ne álljon le, ezért a kapcsoló pillanatnyi állásától függetlenül törölt tovább. Szerencsére egy kis villám kontaktjavítás után (kapcsolómozgatás és pár ütögetés) leállt. 

A határon búcsúzóul megrohant még pár határőr, hogy ugyan már, hova csempészem ezt az ipari műemléket (na jó, csak meg akarták nézni, s jött a szokásos nosztalgiázás is...). 

Határ után A2 autópálya, benne egy matrica ellenőrzés is, majd Klagenfurt 5-6 óra felé. Itt kapott némi osztrák 98-ast a kicsike, amivel olyan szépen duruzsolt, mint Lajtán inneni (pontosabban, abban a pillanatban azon túli) táppal még soha. Mellesleg a szombati porlasztótű-csere és alapjárat állítás nem sikerülhetett rosszul, mivel 90-100-as tempónál öt és felet ivott csak. 

Továbbindulva az Alpok felett felderengett a napfény. Sajna, mire odaértem, már épp lement. Így hát - mivel itt elsősorban főutakon akartam menni, nem sztrádán, azt majd nappal - még Padováig elmenve elsőre megtaláltam a Hotel Ibist, (amit emlékeim szerint legutóbb legalább egy óráig kerestük egy kollégámmal), s megpihentünk.

Kedd. Indulás reggeli után kb. 3/4 8-kor, ízelítőt kapva némi dugóból. Mindenesetre arra jó volt, hogy megszokjam, hogy a kétsávosra festett út itt nem azt jelenti, hogy ne háromsávosként használná mindenki. :-) 

Cesenáig semmi gond nem volt, ott viszont nagyon nem nagyon találtam meg a "short cut"-ot, tehát pár kör után Forlin át folytattam Firenze felé az utam. Mint utóbb kiderült, aznap nemcsak emiatt nem nyertem volna tájékozódási versenyt... 

Forlit szerintem újra cikk-cakkban szeltem át, majd végre tovább délre. Mindenesetre, aki szédülős, az inkább a pályát válassza. Az SS67-esen ugyanis egy idő után jön az Appenin -ek. 

Elsőre nem is volt semmi probléma, szerpentint jelzett 1,5 km-en át. Ennyit még élveztem is volna. Azonban mint kiderült, két dolog történhetett: oda vagy nem jutott el a fémgyűjtés hagyománya, vagy csak az útkezelők beszerzési igazgatóját kellene beültetni egy termelésmenedzsment-előadásra, hogy ecseteljék neki a mass customization (személyes igényeket is kielégítő tömegtermelés) előnyeit a mass productionnal (tömegtermelés) szemben. 

Ugyanis a szerpentin táblát másfél kilométer után egy újabb követte... majd még egy újabb, aztán egy újabb-újabb, nagyjából 40 km-en át, 20-30 km/h sebességgel bevehető kanyarokkal... Ráadásul a váltó olajt Ravenna után ellenőrizve (mellesleg itthon is be lehetne vezetni, hogy legyen minden 3.-4. kúton elektromos emelőrámpa) láttam pár olajcseppet a bal első fékpofa környékén. 

Lassan azért letudtam az utat. Firenzében megint csak másodszorra sikerült Arezzo felé fordulni. Háromnegyed óra váltó- és motorpihentetés a következő úton, s a térképre nézve inkább vissza a pályára, már csak 210 km-re a céltól. 

Persze, ez nem is az én napom lett volna, ha 4-5 km után nem fogok ki egy félórás staut (torlódás). Fél távnál egy utolsó pihi, kávé. A kutasok egyből oda, hogy mikori autó s a többi szokásos kérdés...  B-)

Róma kb. 8 felé, no prob’, az itinerem kinyomtatva - gondoltam. Csakhogy az utolsó elágazás után sikerült az elviekben felépített 2 km -es utat 60 kilométernyi gyakorlati bolyongással megoldani. 

 

Mindenesetre nagy nehezen odeértem, szállás egy kétszobás, szobánként kétágyas fűtött faházban. A délelőtt mindenesetre egy kis autóápolással telt, ha már idáig elhozott. Kis kittcsiszolgatás és fényezésjavítgatás, ami otthon, az időjárás miatt elmaradt. A Nap hétágra sütött, egy felhő sem volt látható.

A Colosseo az MTV Music Award miatt már körbe volt pakolva technikával, s a város hemzsegett az MTV-s riporterektől, meg az őket interjúvoló olasz TV-sektől… Egy welcome-pizzát azért bedobtam, miközben a Capitoliummal szemeztem.

A kint tartózkodás autó szempontból nem volt különösebben mozgalmas… Városban ritkán használtam, inkább hétvégén, kihasználva a magyar rendszámot, mivel a helyiek számára vasárnap többé-kevésbé tilos volt autót használni a tágabb belvárosban. Inkább Róma környékét mutattam meg neki kicsit, Tivoli, tengerpart, stb.

A majd’ kétezer kilométer azért megtette a hatását. Meg persze az is, hogy amikor kezdett lefulladozni – s nem ugrott be, hogy talán elég a fúvókát kipucolni – ráeresztettem menet közben párszor a váltóra, hogy ne gyilkoljam meg teljesen az önindítót… utóbbi meg is úszta, de a hardynak annyi lett. De legalább megtaláltam a "római Auto Duót", ahova azóta is benézek apróságokért, ha arra járok ;-)

Majd’ fél év Római tartózkodás után indultam csak hazafelé. Gondoltam, visszafelé egy kicsit másfelé jövök, Apenninek annyira már nem vonz, nézzük meg a nyugati partot akár Genováig, s aztán autópálya.

 

Igazság szerint a hardy-csere óta egy kicsit kopogott a féltengely, de hittem a szerelőnek, hogy kell neki pár kilométer, hogy megszokja a helyét. Pisa magasságában (ahol éjszakára megpihentem, miközben azért menet közben az alapjárati fúvókát – bátyám telefonos segítsége mellett – ki kellett pucolnom újra) azonban már megért bennem a gondolat, hogy egy biztonsági féltengely-csere nem fog ártani, hiszen így azért nem szívesen vágnék neki az Alpoknak. 

Szóval, reggel városba be, újra autósbolt. Természetesen volt FIAT 85O féltengely raktáron, mégis csak onnan származik a szerkezet. Féltengely megvesz, szerelő berak, hang kisebb, de azért nem tökéletes, városnézés után most már késznek érzem magam a hegyekre is. (Később azért itthon szétszedtük, mivel a hang nem akart szűnni, s akkor kiderült, hogy finoman szólva nem volt tökéletes a szerelés… a féltengely csapja ugyanis egy kicsit el volt csúszva az egyik irányba, az csinálta továbbra is a zajt, s akart szétverni mindent.)

Az újabb szerelés, s a vele járó pénzkiadás miatt inkább úgy döntöttem, nem megyek már fel Genováig, Pisától egyből hazafelé veszem az irányt. 

 

Firenzénél még megálltam egy kicsit várost nézni – a dómot persze az orrom előtt zárták már be estére -, illetve az Ákosnak megígért olasz autójel-matricát, az I-betűt megvenni, aztán vissza a sztrádára. Ravennában még azért aludtam egyet menet közben, aztán már tényleg csak tankolni álltam meg hazáig – persze a gombóc végig ott volt a gyomromban, mivel csak nem volt csendben a féltengely.

 

Végül, ahogy az lenni szokott FIAT 850 -es berkekben, egyben hazaértünk mind a ketten :-)